Star Wars: A birodalom visszavág – kritika
Az eredeti Star Wars, vagyis a Csillagok Háborúja, vagy az Egy új remény – kinek, hogy tetszik – minden idők egyik legsikeresebb filmjeként mutatkozott be 1977-ben. George Lucas pedig folytatni kívánta eposzát, de ebben volt pár veszélyforrás: kevés olyan alkotás van a mozitörténelemben, aminek a folytatása ugyanazt a szintet képes hozni. Az 1980. május 21-én bemutatott A birodalom visszavág viszont még jobb is lett, mint az elődje.
A Fox stúdió az előző kasszasikeren felbuzdulva, majdnem kétszer annyi pénzt adott a Lucasfilmnek a készítéshez. Több dolog is változott a korábbiakhoz képest, de nem feltétlen a büdzsé miatt. Egyrészt a 70-es években Emmy-díjra jelölt Irvin Kershner került a rendezői székbe, másrészt a forgatókönyvet az addig szinte ismeretlen Lawrence Kasdan, illetve a nála jóval tapasztaltabb Leigh Brackett írta Lucas eredeti ötletei alapján. De nemcsak a kamera mögött, hanem előtte is új emberek kerültek képbe: a rendezőhöz hasonlóan szintén Emmy-díjra jelölt Billy Dee Williams egy igen fontos szerepet kaparintott meg magának: ő lett a Star Wars univerzum első fekete szereplője. A cselekmény szempontjából fontosabb viszont, hogy ebben a részben jelenik meg először Yoda is.
A történet három évvel a Halálcsillag elpusztítása után játszódik. Az erőviszonyok nem sokat változtak: a Galaktikus Birodalom még mindig fennhatósága alatt tartja az egész Galaxist, a jók pedig még mindig le akarják győzni a rosszakat. Tehát nagyjából ugyanaz a helyzet, mint az első részben. Szerencsére a készítők nem elégednek megy egy egyszerű másolattal, mint ahogy a Disney által készített 7. epizódnál előfordult, hanem úgy folytatják a sztorit, hogy mind a cselekmény, mind a karakterek fejlődése átélhetők legyenek. A világos oldalon Han és Leia szerelmének kibontakozása jelzi, hogy a kilátástalan helyzetekben még nagyobb szüksége van a főszereplőknek egymásra. Luke életfelfogását aközben értjük meg igazán, mialatt az erő használatát tanulja Yodamestertő – gondolok itt arra, hogy ő inkább a barátait menti meg, amikor választás elé állítják. A sötét oldalon pedig egy eddigieknél is sokkal gonoszabb Darth Vader szuszog a kamerába – kivéve az felújított szinkronos verzióban, ahol a magyar hangmérnökök elfelejtették hozzáadni a szuszogós effektet –, de mégis, amikor fedetlen fejének egy részét látjuk, kicsit sérülékenyebbnek, közelebbinek, és emberibbnek érezzük a szinte géppé vált szörnyeteget. Az egyre több szálon futó cselekmények jól illeszkednek egymáshoz és könnyen érthetőek.
Szeretlek. Tudom!
Ez első pillanat, amikor egy Csillagok Háborúja moziban, két karakter szerelmes lesz egymásba. Nem egy Titanichoz hasonló, sírós szerelmi drámát mutatnak be, hanem a filmhez és a Sci-fi műfajhoz jobban illő vagány love sztorit. Carrey Fisher és Harrison Ford karaktere között már az első részben is volt valami megfoghatatlan kötődés. A korábbi verbális veszekedéseikből és ugratásaikból már sejteni lehetett, hogy kedvelik egymást. Szerelmük viszont igazán csak a film vége felé teljesedik ki, amikor is elmondják egymásnak kölcsönös érzéseiket – Han Solo egyébként elég sajátosan.
Zenét szerezte: John Williams
John Williams újabb mesterművet alkotott. Nem csak azért, mert ezúttal is Oscar-díjra jelölték komponálása miatt – végül ezt nem kapta meg WTF –, de azért is mert egy tényleg örök klasszikust alkotott a The Imperial March című szerzeményével. Ez mind a mai napig megmaradt az emberek emlékezetében, sőt még azok is felismerik, akik soha életükben nem láttak egyetlen epizódot sem. A mester továbbra is több síkon dolgozik a klasszikus hangszerekkel. Vannak külön a szereplőkhöz írt témák, mint a már fentebb említett The Imperial March, és vannak a hangulatkeltést fokozandó dallamok, amiket olyan pillanatokban hallhatunk, mint amikor Luke megtudja a sötét igazságot apjáról.
Lucas ezúttal viszonylag kevés szerepet vállalt a film elkészítésében: a scriptek megírása után nagyjából már csak a produceri munkákat látta el. Az az igazság, hogy ez egyáltalán nem befolyásolja negatívan módon a művet. Sőt, talán pont ez kellett ahhoz, hogy ne egy Új remény koppintást lássunk újra a vásznon – igen, még mindig Az ébredő erőre gondolok.
A Birodalom Visszavág egy hagyományos jó és rossz harcán alapuló sztori, kiegészítve egy apró, de annál hangsúlyosabb szerelmi szállal, és egy hihetetlenül izgalmas és szinte kiszámíthatatlan fordulattal – direkt nem spoilerezem el, hátha még nem láttad. Egyszerű mese az egész, de pont emiatt nyeri meg a nézők szívét a moziban. A lélegzetelállító látvány, és a klasszikus történetmesélés tökéletes párosításának köszönhetően (csak úgy mint 77-ben -) egy újabb kultúrfilm született, amit kortól és nemtől függetlenül, mindenki kedvelhet, még 40 év után is.