fbpx

„A hobbim a munkám, a munkám a hobbim” – Interjú Marosi Nikivel

A mondás úgy tartja, hogy „minden sikeres férfi mögött áll egy nő”: Marosi Nikolett pedig összesen 12 ismert magyar zenész pályáját segíti évek óta. A kollégái azóta a barátai lettek és már nehéz lenne elválasztani őt magánemberként a munkahelyi énjétől. Nikit karrierje kihívásairól kérdeztük, arról, hogy milyen a nők helyzete a zene világában, és azt is megtudtuk tőle, hogyan telik egy menedzser napja.

Mikor és hogyan kezdődött a menedzseri karriered?

Kaposvári vagyok, de már kiskorom óta vágytam a fővárosba, hogy elmehessek a “nagy pesti” zenekarok koncertjeire: ez 14-15 évesen azért nem volt túl egyszerű, úgyhogy gondoltam egyet és megfordítottam a dolgokat. Nem én mentem oda, hanem az együtteseket hívtam el vidékre. Így szerveztem meg életem első koncertjeit a legendás kaposvári Pogo Centerbe egyik jó barátnőm és egy támogató segítségével. Ez volt a teltházas Old Skull Fest 2006-ban, amit azután követett egy két napos buli is körülbelül egy évvel ezután. Később már Budapesten művészet menedzsment szakos főiskolásként gyakorlatra kellett mennem: Anga Kis Miklóshoz (MMM Booking) kerültem, akitől megtanultam mindent, amit érdemes tudni a szakmáról. Közben voltam gyakornok PR cégnél, dolgoztam a SuperSize stúdióban, a Magneoton kiadónál, turnémenedzserként, promóter helyettesként külföldi buliknál – szóval sok mindent kipróbáltam.

Fotó: Bodnár Dávid

Mi fogott meg ebben a pályában?

Mindig is szervezkedő típus voltam! Már iskolában kezembe vettem az irányítást, amikor láttam, valami nem megy és megcsináltam vagy csináltattam a dolgokat, hogy haladjunk valamerre. A „segíts magadon, Isten is megsegít” elv alapján inkább a szükség alakított ilyenné. Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy tudom támogatni a tehetséges embereknek abban, hogy ne kelljen mással foglalkozniuk, mint a művészetükkel. Én ebben érzem magam tehetségesnek.

Mikor kezdtél el dolgozni a zenészekkel, akiket jelenleg is menedzselsz?

Az AWS-sel talán még akkor találkoztam, amikor felköltöztem a főiskola miatt Budapestre és egy közös barátunk bemutatott egymásnak minket, hogy: „Sziasztok, ő itt Niki, menedzser szeretne lenni, ők pedig itt az AWS, jó lenne nekik valaki, aki összeszedné őket.” A Lazarvsnál (régi nevén Apey & the Pea) pedig a dobos hallott rólam, hogy van egy fiatal kiscsaj, aki az AWS-nek szervez koncerteket és egy Fonogram díjátadón megtalált, hogy sok menedzserrel próbálkoztak sikertelenül és mi lenne, ha megpróbálnánk együtt. Andris szólójába pedig szinte rögtön beleszóltam, mert nem bírtam nézni, hogy elaprózza magát. A Stubbornék felmerültek előzenekarként, ahol beléjük szerettem és így alakult ki a dolog, Galambos Dorina pedig az éjszakában, jó pár ital elfogyasztása után fűzött be.

Pontosan hány férfi zenei karrierjét menedzseled egyszerre?

Lazarvs, AWS, Apey, ersch, Stubborn menedzsmentjét intézem jelenleg, de mindenkit más szinten. Örs projektjének és a Stubbornak inkább csak koncerteket szervezek és tanácsokat adok. Lazarvsnak, Apeynak teljeskörűen még a kiadásokat is intézem, AWS-nek pedig koncertszervezés és menedzsment terén segítek. Egyébként nemrég elindult a honlapom, ahol mindannyian részletesen be vannak mutatva.

Fotó: Bodnár Dávid

Nehezen fogadják el a férfiak, ha te, azaz egy nő irányítja őket?

Az én férfiaim a legszuperebbek a világon! Sosem volt kérdés, hogy kölcsönösen jót akarunk és maximálisan megbízunk a másikban. Nem érzek férfi-nő különbséget közöttünk. Szerintem tisztelettel tekintünk egymásra és ez nem csak a zenekarokra igaz, hanem a crewnkra is. Inkább úgy nézek magunkra, mint egy családra. De ezért, hogy senki se higgye, a mi életünk habos torta: természetesen itt is vannak súrlódások, néha ego harcok, néha sértődések, de ez természetes.

Miben formált téged személyesen ez a szakma?

Mivel 18 éves korom óta aktívan jelen van a zenei menedzsment az életemben, a személyiségem teljesen összeforrt a manager szereppel. Mondhatni együtt alakult ki a felnőtt Niki a menedzser Nikivel. Most épp arra próbálok rájönni milyen az a Niki, aki nem ezzel foglalkozik, aki nem azért megy el egy koncertre, mert dolga van ott, aki nem csak azért találkozik a barátaival, mert együtt dolgoznak. Mert (ez szintén kialakult így szép lassan) a kollégák a barátaim lettek, a barátaim a kollégáim. A hobbim a munkám, a munkám a hobbim. Valójában ez egy álom élet, de azért néha okoz némi zavart. Például, amikor úgy érzem kicsit kiégtem, sok volt minden, akkor fordulnék a hobbimhoz, de „hopp, ja hát az ugyanaz, mint amitől kiégtem”.

Hogyan képzeljük el egy menedzser napirendjét?

Otthonról dolgozom, kialakítottam egy irodát a lakásban. Délelőttönként járok edzeni vagy a korai órákra szervezek programokat, esetleg ebéd meetingeket. Általában délután állok neki a munkának, ami emailezésből, adminisztrációból és telefonálásból áll: semmi izgi. Ha elkezdem, akkor ilyen meditatív állapotba kerülök és ledarálok mindent, így körülbelül 6 óránál nem dolgozom többet, mert ennyit bír az agyam. Az esték pedig a barátoké: kiülés egy kerthelyiségbe, végtelen univerzum és élet megfejtésekkel spékelve, ritkán összejön egy színház, egy vacsora egy borkóstolóval, mozi, kirándulás vagy akár a semmittevés otthon. Ha koncertünk van, akkor általában délután egy körülre menetkészen kell állni: indulás vidékre – koncert – elszámolás – hajnalban hazautazás. Sokszor vannak projektek, akkor nyilván feszesebb a tempó: ilyen volt az Eurovízió, a külföldi koncertek vagy egy budapesti nagykoncert megszervezése és lebonyolítása vagy egy lemez kiadása, előrendelés lemenedzselése. Illetve mindig volt más munkám is ezek mellett, amiket azért szeretek, mert kiszakítanak a komfortzónámból és emellett még hasznosak is, mert rengeteget tanulhatok belőlük.

Fotó: Bodnár Dávid

Mi volt a munkád során az eddig legnagyobb kihívás?

Mindig az épp aktuális projekt a legnagyobb kihívás. Az első 150 fős koncert, az első Budapest Park, az első pirotechnikával felszerelt színpad, az első VOLT fesztivál, az első SZIGET nagyszínpad, az AWS kalandjai az Eurovízión, minden egyes lemez készítés (amit például Apey-vel élek át a legintenzívebben), egy zenekari meeting, egy videoklip készítés, egy költségvetés, egy éves terv elkészítése, a zenekaron belüli béke megteremtése – és még sokáig sorolhatnám. Általános igazság, hogy az új feladat hordozza magában a legtöbb kihívást.

Mi az, ami kifejezetten nőként okozhat problémát ezen a pályán?

A mai napig gyakran előfordul, hogy megpróbálnak megkerülni egy koncert lekötésénél és a zenésszel tárgyalnának inkább. Ez persze nem feltétlenül a női mivoltomnak szól, csak alapvető tiszteletlenség. De volt olyan szervező, aki kerek perec megmondta: ez a szakma nem nőknek való, úgyhogy nem beszél velem. Volt olyan klub tulajdonos, aki a crewtól megkérdezte, a „p*csa nem jött le veletek?” Igen, ezt a szót használta. Volt, hogy turnémenedzserként dolgoztam és onnan azért lettem elküldve, mert nem nőnek való, ami a turné buszban folyik, mert az a férfiak terepe és ott tudják kiszórakozni magukat. Hozzáteszem, ez a banda labdába sem rúghatott egy Subsrcibe vagy AWS busz mellett, ahol egyébként senki nem feltételezte, hogy a nők másképp buliznának, mint a férfiak. Más női szervezőknél is megfigyeltem, ha ezt egy férfi csinálná, jóval nagyobb tekintélye lehetne, míg ő sokszor az „aranyos és ügyes lány” marad. Emellett nem minden nő asszisztens vagy a „zenekar barátja”, páran erre is odafigyelhetnének.

Mit gondolsz, kezd végre kiegyenlítődni a nemek aránya a zenei menedzsmentben?

Az arány szerintem nem rossz, inkább a megbecsüléssel van a gond. Ott szerintem még lehet hova fejlődni. De ez nem csak a zenész szakmára igaz, hanem mindegyikre.

Fotó: AWS Instagram

Szerinted miben különböznek a női – férfi menedzserek? Mi az, amit egy nő tud hozzáadni ehhez a szakmához, és egy férfi kevésbé erős benne?

Szerintem az érzelmi háttér a legnagyobb különbség. Kevesen veszik észre, vagy kevesen foglalkoznak vele, hogy egy menedzsernek nagy százalékban pszichológusnak is kell lennie és lelki támasznak is. Van, aki a menedzser szerepet úgy hozza le, hogy nagyfőnök bőrébe bújik, aki megingathatatlan és a döntései megkérdőjelezhetetlenek, mindig lehet rá számítani és biztonságban érzed magad mellette – ez inkább a férfiak vonala. Én meg inkább elemzően, érdeklődően tekintek egy problémára, belátom, hogy nem tudom egyedül megváltani a világot, de szeretnék segíteni és kvázi ilyen anyuka szerepbe bújva védelmezem a gyermekeimet és tolom őket előre – nyilván mindent is megoldunk együtt. Amúgy ez odáig elfajult, hogy a fiúk a Lazarvsban mind anyának hívnak, de AWS-nél is van ilyen hülyéskedés, hogy a turnémenedzser az apjuk én meg az anyjuk. Ha csak úgy nézel a zenészre, mint munkaadó vagy termék, akkor nem fogtok jól kijönni: meg kell érteni mit miért csinál, és úgy reagálni rá. Sosem rövid távon kell gondolkodni, hanem hosszútávon érdemes nézni mindent.

Egyre gyakrabban hallani a zenekarok mentális egészségéről, a kiégésről. Fontos, hogy te is egy kicsit felvedd a „terapeuta” szerepet?

Meg kellett tanulnom, hogy ki milyen személyiség és ki hogyan kezel egy problémát, hogy ne sértsük meg egymást konfliktus helyzetekben. Mindig az jár a fejemben, hogy egyet akarunk és, hogy ezt kell szem előtt tartanunk. Egy nyári sűrű turné időszak például egyenes út a kiégéshez. Állandóan úton lenni, lenyomni egy koncertet, ahol mindent beleadsz és kiadsz, meghalsz és feltámadsz, mellette inni, szórakozni, jól érezni magad, elfáradni majd folyamatosan újrakezdeni az egészet, a bioritmusodat a sarokba állítani és ezekhez még jópofát is vágni (mert ugye ez az álom élet, ne panaszkodj!)… És a háttérben mondjuk szar melót vállalni, hogy ezt csinálhasd vagy néha azt sem tudni, miből fizeted a számláid, nem annyira könnyű. Sokan azt hiszik a zenész és a zenével foglalkozók élete csupa szórakozás, de fizikailag és mentálisan is megterhelő igazából. Nekem volt olyan a nyár végén, amikor lement minden fesztivál, hogy nem tudtam mi van, hol vagyok, ki vagyok. Mert addig folyamatosan 9 emberrel ültem egy buszban, tehát fizikailag is folyamatosan volt mellettem több ember, mindent együtt csináltunk és mindig szólt a zene, állandóan volt valami pörgés – egyszer csak jött a csend és hogy hova tűntek az embereim, most akkor mit kell csinálni? Mondják, milyen szép a zenész élete: aha, csodálatos benzinkutakat láttunk, autóutakat, wc-ket, backstageket, buszokat. Mert valljuk be, többet utazunk, mint fellépünk. Évről évre ugyanazokat a köröket kell lefutni, hogy klubturné vidéken – fesztiválszezon – budapesti nagykoncert – lemez készítés és ha mondjuk nem történik fejlődés, akkor itt is beüthet egy válság, eltűnhet a motiváció, mert mókuskerékben kezded érezni magad. De olyanokra is kell figyelni, hogy ha túl gyorsan történik veled minden siker, akkor egyszer csak eléred a platót, nem fog boldoggá tenni már semmi és akkor ott állni, hogy ezt tulajdonképpen miért is csinálom, szeretem-e egyáltalán? Ha katarzis katarzis hátán van, 1000 fokon égsz, akkor nehéz dolog egy nap alatt átszellemülni mindennapi emberré újra, és folytatni a hétköznapi életed. Zenekaron belül feszültségek jöhetnek elő, hogy ki mennyire veszi ki a részét a munkából, ki mennyire dominál. A menedzsment és előadó között is lehetnek feszkók, mert sokan nem tudják beismerni, hogy hibáztak és egymásra mutogatnak a bajban.

Fotó: hotsmusic.hu

De nagyon triviális dolgok is okozhatnak súrlódásokat, mint például, hogy hogy lehet időben elindulni a koncertre és nem fél órákat várni notórius későkre (hozzáteszem én is szoktam sajnos néha késni) vagy hogy hogy lehetne elhagyni már azt, hogy lepkehálóval kelljen befogni mindenkit egy buli végén. A zenészeknek én azt tudom javasolni, hogy azt kell átgondolnunk, szeretnek-e alkotni, energiát ad-e nekik egy fellépés, a rajongók közelsége és reagálása? Ha igen, akkor nyomják, amíg lehet, nem is kérdés, hogy ezt akarják-e. Mindig jöjjenek rá, hogy mi az amiért nem érzik jól magukat. Túl sok a koncert? Túl kevés? Túl sokat buliznak? Fáradtak? Nincs ihletük? Szorítja őket a határidő? Nagy a nyomás? És ha ezt tudatosítják, akkor már eggyel beljebb lesznek, hogy nincs baj, ez most csak egy ilyen időszak. Mint menedzser arra törekszem, hogy megtaláljam a legjobb megoldásokat, összehozzam a megfelelő embereket és ha úgy van, belássam, hogy hibáztam, hiszen az nem bűn. Az hibázik, aki csinál valamit és ezt felismerni és kijavítani jó dolog. Igyekszem mindig kitalálni új kihívásokat és az időzítésnél arra is figyelni, hogy ne égessünk el túl gyorsan mindent, maradjon későbbre is, hogy mindig lehessen hova fejlődni. Ezen kívül mindig kommunikálni kell, mert sok minden félre mehet, hiszen senki sem gondolatolvasó. Mindent meg lehet beszélni, van mód arra, hogy segítséget kérjünk. Ki szabad mondani, ha valami nem tetszik és akkor van lehetőségünk javítani a dolgokon. És ha már így mindenkiről átfogóan beszélek, még annyit elmondanék, hogy pacsi a rajongóknak, műkedvelőknek, mert tényleg rajtuk múlik a dolog legnagyobb része: látom nap, mint nap, hogy a lelkesedésük, interakciójuk az, amiért igazán csinálják a fiúk, szóval, még ha nehéz is néha. Amikor fent vannak a színpadon, akkor más világ van és ez az, ami hajtja őket és mozgásban tartja őket úgy igazán.