fbpx

136 éve született Kosztolányi Dezső, a XX. századi magyar próza és líra egyik legkiemelkedőbb személye.

A Szabadkán született író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró első írása nyomtatásban 1901-ben jelent meg a Budapesti Napló egyik számában Egy sir címmel. Első verseskötete pedig 6 évvel ezután került nyomtatásba Négy fal között címmel.

A 20. századi magyar lírának egyik legsikeresebb kötete is az ő nevéhez fűződik. 1910-ben jelent meg A szegény kisgyermek panaszai kötet, mely 32 darab verset tartalmazott. Az epikus művek közül a legismertebbje az Esti Kornél, ami Kosztolányi alteregója. Ugyancsak kiemelkedő műve az Édes Anna című lélektani, történelmi regény. Kosztolányi munkássága igen sokrétű és bőséges, rengeteg csodás verset is hagyott hátra.

Születésének évfordulója alkalmából összegyűjtöttünk 3 gyönyörű alkotást tőle.

Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Forrás: Pixabay

Szellők zenéje

Szellők kísérnek mostanában engem,
szellők szavára száll az alkonyat.
Szellők zenélnek, túlvilági hárfák,
szellők nevetnek ezüst éjszakán át
s csilandva fricskázzák az arcomat.
Honnan repülnek? A hajam kibontják,
hozzám tipegnek észrevétlenül
s egyszerre lelkem egy fekete, halvány
szerelmes arcú szellőlányka karján
száll, száll, tovább repül.

Mind pajkosak, betyárok és enyelgők,
kitépik a párnát fejem alól.
Nyakamba fújva rántják ingemet le,
szikrát, tüzes port hintenek szemembe
s kacagnak, hogyha könnyem árja foly.
A messzeségbe, szellők tengerére
űz olykor egy ravaszdi szélkalóz
és hogyha jázminos az este s holdas,
egy széltündérke űl könyvemhez – olvas –
s halkan tovább lapoz.

Minden helyütt szél, szél, szelek zenéje,
lágy, altató, halk temetői dal.
Szellő a szerelem , szellő az élet,
a csók, a tűz szeles magasba réved
s a szende szél már szendergő vihar.
Üres levegő, kék ábránd a vágyam,
üres levegő szellőpalotám.
Én hallgatom e dalt. Szememben éjfél.
Virrasztva vacogok a kósza szélnél
s búcsúzó arcom halovány.

Olvasás az ágyban.
Photo by David Lezcano on Unsplash

Szerenád

A kormos égből lágy fehérség
szitálja le üres porát.
Didergve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégsem hallható,
mert zsongva, súgva, és zenélve
halkan szitál alá a hó.
S körülvesz engem, zordon árnyat
egy hófehér, szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mit angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul,
halkan zenél a tiszta hó.
Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csendes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!

Nyitókép forrása: Pixabay