fbpx

Több mint 1 éve együtt élünk a koronavírussal, amely a mindennapi életünk számtalan területén átvette az irányítást. Hatodéves orvostanhallgatóként pedig ha lehet, még nagyobb mértékben uralja az életemet a téma, hiszen 2 hónapot töltöttem el COVID-osztályon önkéntes segítőként. Rengeteg új emberrel és történettel találkoztam ez idő alatt, számtalan gondolat és félelem gyötör a közelgő végzés miatt. Szubjektív számadásom következik.

„Mindjárt vége.

Ezt mondogatom, mióta az eszemet tudom. Vártam, hogy vége legyen a gimnáziumnak, és egyetemre mehessek, ott vártam, hogy vége legyen az első évnek, ami azt hittem, a világ legnehezebb éve lesz, de aztán rá kellett jöjjek, olyan könnyű, mint akkor, sosem lesz. Azt vártam, hogy vége legyen a harmadévnek és végre a klinikai modulomat tölthessem, aztán dolgozni kezdtem egyetem mellett, és két évig konstans azt vártam, hogy vége legyen ennek a kétlaki életnek, hogy délután kettőig gyakorlaton vagyok, majd rohanok a helyi kis kávézóba, hogy este fél kilencig kiszolgáljam a néha nagyon is háklis embereket. És amikor elkezdődött az utolsó év az orvosi egyetemen, akkor ismét elkezdtem magam azzal nyugtatni, hogy mindjárt vége, közel a cél. Közben persze az elmúlt egy évet belengte a COVID-19.

Amikor megkaptam az oltást, úgy gondoltam, eljött az idő, hogy kivegyem a részem, és eltöltöttem 2 hónapot COVID-önkéntességgel. Kevesebb, mint 3 hónap van hátra az államvizsgáig, és már nem nyugtatom magam a szokásos frázissal, mert megijeszt a helyzet: nem látom a pandémia végét.

Még csak a helyi kórházig se kell elmenni, megnyitod a Facebookot, és az első felgördülő hír figyelmeztet, hogy az élet múlandó. Számadatok halálozásról, lélegeztetett emberekről, amik mögött elsőre nincs igazi tartalom, nem tudsz megfogni egy számadatot, hiszen hogyan is képzeld el azt, hogy 275 vagy azt, hogy összesen 19.499? Mihez kösd?

A minap az egyik tanár ismerősöm arról írt, hogy az egyik tanítványa elvesztette az édesanyját a koronavírus miatt. Egy közeli barátnőm pedig a nagymamáját. Ilyenkor lesz arcuk a számoknak. Hacsak egy-egy arc is, de milyen nehéz úgy nézni a híradásokat ezután, hogy ne az az arc villanjon be nekünk is. Két hónap után sokszor azon kapom magam, hogy se számok, se cikkek, se híradások nem kellenek hozzá, hogy arcokat lássak. Néha csak ülök a kanapén, és eszembe jutnak azok az interakciók, amelyek odabent a műanyag overállt és a pajzsot viselve a COVID-osztályon történtek. Nemcsak a betegek, de a hozzátartozók is, ahogy az utolsó pillanatig reménykednek, nem adják fel, még akkor sem, ha az orvosok már felkészítik őket a legrosszabbra.

Azon gondolkodom, vajon ez mindig ilyen rossz lesz? Vajon mindig ennyien fognak meghalni körülöttem? Vagy ez csak egy extrém időszak? Biztos, hogy nem lesz mindig ilyen rossz? Igaz, volt egy félévig tanatológia kurzusom (a pszichológiának egy új ága, kutatja a haldoklással, halállal és a gyásszal összefüggő lelki megnyilvánulásokat-szerk.) az egyetemen, de biztatni kell a hozzátartozót, akkor is, ha én már feladtam? Vagy legyek őszinte, és kérjem, adja fel ő is? És az orvosok, akik körül vesznek, vajon ugyanígy éreznek? Vagy van valami szupererő, ami bennük megvan és bennem nincs?

Ezek a kérdések foglalkoztatnak olyankor. Hogyan funkcionáljunk jól olyan időkben, amikor mindennap belebotlunk a halálba, ahol a számunkra legfontosabbakat úgy védjük meg, hogy nem találkozunk velük, és ahol több mint 1 éve várjuk, hogy jobb legyen, de egyre csak rosszabb és érthetetlenebb? Mint egy orosz realista regény… Sokszor emlegetjük azt is, hogy milyen jó, hogy a papa vagy a nagyi ezt nem élhette már meg. Most először mondjuk, hogy milyen jó, hogy már nincsenek itt. Milyen furcsa világ lett ez.

Nem látom, hogy hol a vége és hogyan tehetném újra arctalan számokká azokat az adatokat.

Mindemellett persze azzal a jelenséggel is találkoztunk még a diploma előtt, hogy hiába propagáljuk mi orvostanhallgatóként az oltást egyenprofilképpel, hiába osztunk meg hivatalos forrásokból származó korrekt tájékoztatásokat a járványhelyzetről, mindig lesz, aki nem hisz nekünk, aki hallott vagy olvasott valamit, ami felülírja a száraz tudományt. És már el is indult a mi szélmalomharcunk a társadalommal. Még csak szakirányt se kellett választani hozzá. Persze nem hibáztatom a facebookos kommenthuszárokat. Legtöbb nem orvos/orvostanhallgató ismerősöm azzal ír rám mostanában, hogy beoltassa-e magát, ha teheti, és hogy melyik vakcina a biztonságos. Mert hát itt tartunk mi a 21. századi információrobbanásban, hogy a sok hang között elveszik az értékes.

Hát így. Örülök, ha segíthetek lokálisan, még ha hősnek nem is érzem magam (ó, nagyon nem), csak egy kis hangyának a bolyban. Azt hiszem, eljött az idő, hogy elengedjem a mindenható orvos képét magamban és elfogadjam a korlátaimat. Mert hiába az egyetem vagy a doktori cím, talán mindig is ennyi leszek – valaki, aki megfogja a kezét valakinek, aki elvesztette a nagymamáját, valaki, aki legjobb tudása szerint igyekszik válaszolni egészségügyi kérdésekre chaten, és valaki olyan, aki hisz abban, hogy elég a tőlünk telhető legtöbbet megtenni mindennap, még ha az csak egy parányi része is egy globális küzdelemnek.”

Nyitókép forrása: Parastoo Maleki on Unsplash