fbpx

2020 decemberében jelent meg Borbás Edina „Zárva – Mi van, ha nem tudod tartani… a másfél méter távolságot” című könyve, azaz a sci-fi elemekkel átszőtt első magyar romantikus karanténregény. Bár a mű cselekménye 2034-ben játszódik, valójában számtalan pontjában felismerhetjük a koronavírus-járvány alatt megélt mindennapjainkat. A történet ugyanis két olyan emberről, Michelle-ről és Bruce-ról szól, akik egy halálos betegség miatt nem érinthetik meg egymást és nem közelíthetnek a másikhoz. Edina elmesélte nekünk, hogyan született meg az 5. regénye, mely a korábbiakkal szemben nem a jelenbe, vagy a múltba kalauzolja el az olvasókat. De arról is beszélgettünk, miért lehet veszélyes a társadalmat illetően az, hogy mára egyre többen online, a világhálón élnek társasági életet.

Egészen izgalmas kerülőúton jutottál el az írásig, hiszen ékszerbecsüsként végeztél a főiskolán, ebben a szakmában dolgoztál több évig. Mi indított el mégis a könyvek világa felé?

Borbás Edina: Sőt, valójában már a képzés elvégzése közben elhelyezkedtem ékszerbecsüsként. De a könyvek mindig is közel álltak hozzám: később a Szegedi Tudományegyetem művelődésszervező-média szakján diplomáztam. Ráadásul gyerekkorom óta folyamatosan történeteket találok ki, ez mindig bennem volt. Azonban amikor fiatal felnőttként kerestem a helyemet, az álomszakmámat, sokáig azt hittem, az ékszerbecsüs lehet az számomra. Ám hiába is imádom az antikvitásokat, nem ez volt az én utam. A média, a filmek és az irodalom világa vonz igazán engem.

Fontos kiemelni azt is, hogy mindemellett televíziós műsorokat szerkesztettél. A mai napig foglalkozol forgatókönyvek, reklámok és videóklipek írásával, de dokumentum-, és ismeretterjesztő filmrendezőként is tevékenykedsz. Mondhatjuk, hogy a mozgóképek világában való alkotás megkönnyíti a könyvírást is? Előfordul, hogy a műveid szinte életre is kelnek a fejedben, miközben papírra, azaz laptopra veted őket?

Borbás Edina: Igen, ez abszolút így van. Számomra elsődleges szempont, hogy a körülöttünk lévő világ láthatóvá, érezhetővé váljon, ezért is írom a regényeimet forgatókönyvhöz hasonlóan. Ebből kifolyólag az én műveimet (különösen a legújabbat, a Zárva című könyvemet) könnyebben meg lehetne filmesíteni.

Fotó: Pásztor Csaba

Ha jól sejtem, dokumentumfilmesként alaposan bele kellett mélyedned abba a témába, amit éppen feldolgoztál. Ezért van az, hogy a könyveidhez szükséges alapos információgyűjtést sem érzed kutatásnak, sőt, kimondottan élvezed ezt a folyamatot?

Borbás Edina: Egyszerűen imádom, lubickolok benne! Így nem is nevezném igazán kutatásnak… De hát ki ne szeretne arról olvasni, ami érdekli? (nevet) Hiszem, hogy aki valamiféle alkotómunkát végez (például a médiában vagy újságíróként), annak átlagon felüli kíváncsisággal kell rendelkeznie. Nem lehet pusztán az a célunk, hogy önző módon magunknak teremtsünk valamit, másoknak is adnunk kell általa – ehhez azonban először jól körbe kell járnunk az adott témát, beleásni magunkat. Én éppen azért készítek dokumentumfilmeket, mert annyira fontosnak tartok egy kérdéskört, hogy nem akarom hagyni elveszni, eltűnni: különösen igaz a magyar értékekre, legyen szó akár egy festő szerelmi életéről. Konzerválom őket az utókornak. Megpróbálom úgy interpretálni, hogy a néző számára is izgalmas legyen, ugyanannyira élvezze, mint én. Az írásnál is ugyanezt érzem.

Nem tagadod, néha megfordul a fejedben az is, hogy soha többé nem írsz, mert bár ezt egy külső szemlélő talán nem mindig érzi így, de ez valójában egy iszonyatosan nehéz munka. A Zárva című könyved első változata például szinte teljes egészében törlődött 2020 tavaszán egy áramszünet miatt. Mi lendít túl ezeken a nehéz időszakokon? Mi motivál a folytatásra?

Borbás Edina: Rettenetesen sírtam akkor, borzasztóan ki voltam borulva… Őszintén szólva magam sem tudom, mi késztet ilyenkor a folytatásra. Belső késztetést érzek aziránt, hogy adjak valamit másoknak: akár gondolatokat, szeretetet, tudást vagy nemzeti értékeket. Akkor vagyok boldog, ha ezt megkaphatják tőlem, esetleg segítek nekik abban, hogy többnek érezhessék magukat. De az írás maga sokszor hihetetlenül magányos szakma: míg egy színészt megtapsolnak a színpadon, én nem feltétlenül kapok visszajelzéseket a munkámra. Néha azt érzem, hiábavaló, amit csinálok. Ilyenkor komolyan úgy hiszem, nem bírom tovább. Aztán pár nappal később mindig rádöbbenek, hogy képtelen lennék feladni ezt. Ernest Hemingway egyszer azt mondta: egyetlen nehezebb dolog van az írásnál, az, hogyha nem tesszük azt. Igaza van: ha egyszer rákap az ember, soha többé nem múlik el ez a szerelme.

A magánéletben ki a legfőbb kritikusod? Kinek kéred ki elsőként a véleményét?

Borbás Edina: Legelőször mindig a férjemnek adom oda a műveimet. Kritikusnak azért nem nevezném, mivel ő azért elfogult velem szemben. (nevet) Általában úgy szoktuk, hogy amint befejeztem egy fejezetet, ő hangosan felolvasta nekem, így szinte hallottam is, mit kellene javítanom a szövegben. Közösen megbeszéltük, min lehetne formálni még egy kicsit. Szóval neki kötelező elolvasnia mindent, amit írok, ha akarna, se tudna kibújni ez alól. (nevet) De azt mondja, én vagyok a kedvenc szerzője. Rajta kívül két-három közeli barátnőmnek szoktam elküldeni azt, amin dolgozom.

Fotó: Pásztor Csaba

A Zárva alap gondolata már jóval a koronavírus-járvány előtt megszületett benned egy novella formájában, amit végül teljesen átformáltál. Mi volt az eredeti elképzelésed?

Borbás Edina: Hasonló, csak az a változat rövidebb volt. Egy karanténba kerülő férfiről és nőről szólt, akik vonzódnak egymáshoz, de a mesterséges intelligencia például egyáltalán nem szerepelt benne. Tehát alaposan kibővítettem! Még mindig annyira furcsának tartom, hogy már a járvány előtt megszületett ez a novellám. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez megvalósulhat.

Bár a médiában leginkább romantikus karanténregényként hivatkoznak a művedre, az erős szerelmi szál ellenére én mégis leginkább arra figyeltem fel, hogy a szenvedélyesebb sorok között szépen elrejtve mennyi, a mai társadalmat súlyosan érintő problémát felvonultatsz és körbejársz. Hiszen az elidegenedés, a testképzavar, a múltunk elengedésére való képtelenség, a felelősségvállalás hiánya, vagy a propaganda egyáltalán nem távoli és ismeretlen fogalmak számunkra. Mit gondolsz, az előítéletekkel szemben miért lehet tökéletes tanítómester akár egy könnyed, romantikus mű is?

Borbás Edina: Igen, szeretem elrejteni a komolyabb témákat még egy ilyen könnyed regényben is. Ez is abból fakad, hogy adni akarok az embereknek olyan gondolatokat, amiken töprenghetnek. Egy írónak többek között az a feladata, hogy (nem túl erőszakosan, de) felhívja a figyelmet azokra az aktuális kérdésekre, amelyeken érdemes filozofálni. Arra viszont vigyáznunk kell, hogy a következtetések levonását meghagyjuk az olvasóinknak. Nem szabad a saját véleményünket rájuk erőltetni.

Melyik kérdésről volt a legnehezebb beszélned? Mit gondolsz, mi a könyved legérzékenyebb témája?

Borbás Edina: A testképzavar egy különösen nehéz kérdés, az, hogy valaki nem tudja elfogadni magát a csonkasága miatt. De (bármennyire hihetetlen) nekem személy szerint a szexualitás megjelenítése okozza a legnagyobb kihívást, mert én valójában nagyon konzervatív nő vagyok. Szóval általában napokig készülök egy-egy erotikus jelenet megírására. Ezt úgy kell elképzelni, hogy órákig csak somfordálok a laptopom körül, hozzá sem, nyúlok, csak nézem fél szemmel… (nevet) Remélem, hogy az olvasók ezt nem érzik meg a mondataimon!

Fotó: Álomgyár Kiadó

A könyv egyik pontján egyébként kimondod azt, amit valószínűleg rengetegen éreznek, csak megfogalmazni sem merik ezt a gondolatot: „Elgépiesedünk, és érzelmi analfabétákká válunk.” Szerinted mi a ma emberének a legnagyobb hibája? Csak hogy a kötetnél maradjunk: Miért teszik ki sokan a zárva táblát magukra, ha az érzelmekről van szó? Miért nem akarnak sokan szembenézni a félelmeikkel, a gátlásaikkal? „Érdekes, hogy kíváncsiságunk a csillagok felé terel minket. A Mars meghódítása, a világűr felfedezése annyira magasztos cél az emberiség számára, míg a belső világunk feltárása kevésbé preferált a mai tudomány számára.”

Borbás Edina: Sokaknak könnyebb így… Illetve, mivel nekem tinédzser lányaim vannak, jól látom azt is, hogy a mai fiatal generáció már nem egymás között, szemtől szemben él közösségi életet, hanem online, egy-egy rövid üzeneten keresztül kommunikálnak. Ebben képtelenség kiteljesedni szerintem. Sőt, én ezt veszélyesnek is tartom, mert úgy zárkóznak be magukba, hogy közben azt érzik, társasági életet élnek. Azt hiszik, hogy pezseg körülöttük minden, pedig egy szobában ülnek. Természetesen számtalan esetben megkönnyíti az életünket a közösségi média, de az a baj, hogy a mérleg könnyedén átbillen ebben a kérdésben.  A social media képes teljesen eltörölni a személyes kontaktust. Nekem annyiból könnyebb egyensúlyt teremtenem ebben, hogy a koromból fakadóan tudom, milyen volt az internet nélküli világ.

„Mindent meg lehet szokni” – hangzik el a könyvben. De vajon kell is?

Borbás Edina: Annyi mindenről hittük már azt, hogy nem történhet meg. Ha 2019-ben azt mondják neked, hogy jön egy világjárvány és csak maszkban mehetünk be a boltokba… te elhiszed?

Még most sem hiszem el…

Borbás Edina: Hülyeségnek tartottad volna. Mégis megtörtént. Sőt, szinte már természetessé vált és éppen olyan hiányérzetünk van, amikor maszk nélkül megyünk el otthonról, mintha csak a pénztárcánkról vagy a mobiltelefonunkról lenne szó. Megszoktuk. Szerintem az emberi túlélés egyik alapszabálya az alkalmazkodás a körülményekhez.

Külön érdekesség ebben a művedben az, hogy a szerelmi háromszög egyik csúcsán ezúttal nem egy ember, hanem a mesterséges intelligencia állt. Ami, ha belegondolunk, szintén nem túl utópisztikus elképzelés, hiszen akár csak a mobiltelefonunkhoz irreális módon képesek vagyunk kötődni…

Borbás Edina: Ezt a szálat kimondottan izgalmasnak találtam. Amikor írok, én magam is izgulok, hogyan reagálnak majd bizonyos fordulatokra a karaktereim. Megalkotom a szereplőimet, elindítom őket egy úton, aztán tulajdonképpen már ők alakítják a sorsukat, maguk irányítják az eseményeket. Én csak figyelem őket. Van, hogy teljesen máshol lyukadnak ki, mint ahogyan én eredetileg elképzeltem. Olyan, mintha egy mozifilmet néznék.

Fotó: Pásztor Csaba

Többször is beszéltél már arról az interjúidban, hogy a Kék Macska, illetve a Szeráj című regényeid kiadása után érezted azt, megtaláltad az igazi hangod. Ezek történelmi könyvek, melyeket átsző a romantika és a régi normák bemutatása. Ennek ellenére a legújabb, Zárva című művedben mégis kiléptél az éppen csak felismert komfortzónádból és zsánert váltottál. Visszanézve hogyan éled meg ezt a döntésedet? Még mindig úgy tartod, hogy a múlt a te valódi múzsád?

Borbás Edina: Máig úgy érzem, hogy az az én igazi hangom. Nem is tudnám megmagyarázni azt az érzést, ami a Zárva írásakor elfogott: talán a külső hatások miatt vágtam bele… Hiszen egy szerzőnek foglalkoznia kell a világgal, ami körülvesz minket. Egyszerűen nem bírtam máson dolgozni. Ezért történt zsánerváltás. Pedig a Szeráj befejezése után biztos voltam abban, hogy a következő művem egy romantikus kalandregény lesz, már ki is találtam az alaptörténetet. Aztán kirobbant a koronavírus-járvány és előszedtem azt a bizonyos novellámat, mert úgy gondoltam, hogy ez jobban kielégítené most az olvasók, illetve az én igényeimet is.

Engem is meglepett, hogy sci-fit adtam ki. De ilyen az írói szakma: állandóan impulzusok érnek minket, jönnek az ötletek. Dunát lehetne rekeszteni velük! Ez tulajdonképpen a véletlenek folyamatos játéka.

Az első kettő, felnőttnek szóló regényed a jelenben, a második kettő a múltban, az ötödik kötet pedig a jövőben játszódik. Már kipipáltál mindent, mi jöhet még ezután?

Borbás Edina: A dinoszauruszok! (Nevet.) Komolyra fordítva a szót, egyelőre még nem tudom, mi lesz a következő regényem műfaja, de idén biztosan írok egy új könyvet.

A fogadtatástól függően kilátásba helyezted a Zárva folytatását. Közel fél évvel a könyv bemutatása után járunk, hogyan érzel ezzel kapcsolatban jelenleg?

Borbás Edina: Valójában már megfogalmazódott bennem a folytatás fő csapásvonala. Nyitott vagyok arra, hogy elkészüljön a Zárva második része. De el kell jönnie annak az érzésnek, hogy le akarok ülni megírni. Mintha egy versenyló lennék a rajtnál, aki szinte megőrül azért, hogy végre elindulhasson. (Nevet.)